.oOo.

A nyüzsgés persze a hátvédeknél sem állt meg. Hátvédek… furcsán hangzik talán, pedig tényleg azok voltak. Mollyék már felkészülten várták az érkező sebesülteket, hogy mielőbb elláthassák őket. Mivel Hermione eléggé kiborult, beadtak neki egy kis Álomitalt, így szegény nő semmit sem érzékelt a külvilágból.

A Perselust szállító két auror nagy robajjal érkezett meg, őket követte a kissé megszeppent Antonius. Körbekukucskált, hogy hol is van, hiszen sohasem látott még ekkora kastélyt. Ámulatba esve totyogott a felnőtteket követve, majd egy hirtelen jött kar fölkapta és magához ölelte. Ijedtében sikkantott egyet, de mikor meglátta támadója arcát, elvigyorodott.

- Draco! – kiáltotta, majd a férfi nyakába borult, s keservesen elkezdett sírni. A szőke férfi a hátát simogatta, s csitítgatni próbálta. A jelenetet többen is látták, s ez most furcsa külsőben tüntette föl az egykori mardekáros férfit.

- Ssss… nyugodj meg, már nincs semmi baj… - A kisfiú szipogása alábbhagyott, majd a férfi válla fölött meglátta Helénát és Teddyt.

- Tegyél le… - kérte, majd amikor kívánsága teljesült, odasietett játszópajtásaihoz, akik most Gabrielle-n gyakoroltak. A szőke nő halványan elmosolyodott.

- Jól áll a kezedben a gyerek, Malfoy! – csipkelődött, majd felszisszent, mikor Heléna egy kicsit óvatlanabbul nyúlt oldalához.

- Törpék félre, most pihennie kell! Különben meg az én kezemben minden jól áll, legyen az pálca, gyerek, vagy akár egy csinos nő… - Az elejtett szavakra Gabrielle elnevette magát, s megcsóválta fejét.

- Hihetetlen vagy, ugye tudod? Így akarsz udvarolni? – gyanúsította meg Dracót, aki egy halvány pír kíséretében sürgős betegellátásra hivatkozva távozott.

A gyengélkedőn lévők közül már legalább hárman sürgölődtek Piton körül, hogy ellássák annak sérüléseit. Mivel a férfi ájult volt, nagy sajnálatukra nem tudtak meg tőle sokat, ellenben a két férfi, aki hozta, bőségesen ellátta őket információval.

A hírre, miszerint Voldemort örökre halott, kisebb népünnepély jött létre a gyengélkedő falain belül. Erre már Hermione is fölébredt, s laposakat pislogva próbálta meg kitalálni, hogy hol is lehet. Piton sem maradt sokáig eszméletlen, hiszen a meglehetősen hangos zajongás őt is magához térítette, most pedig morogva adta az ott lévők tudtára nemtetszését.

- Ha ünnepelni akarnak, tegyék, de ha lehet, előbb lásson el valaki, vagy ismét önkívületbe esek, és akkor már nem biztos, hogy ismét fölriadok a vigadalomra… - Hát igen, a régi jól ismert Piton, mogorva és lekicsinylő stílusa úgy látszik, visszatért, amire többen is odaugrottak, hogy befejezzék a gyógyítást.

Hermione hirtelen a hang felé fordult, már nem csak Perselus morgását, hanem fia kiabálását is hallotta. Tétován állt föl az ágyról, s lassan közelítette meg a nem is olyan messze lévő másik fekhelyet. Ott már csak Perselus feküdt bekötözött lábbal, s mellette Antonius mesélt vidáman, hogy miket is mondott neki az a csúnya bácsi. A férfi észrevette a közeledő nőt.

- Itt vagyunk, Hermione! – szólt neki félhangosan, hogy a nő odataláljon. Hermione szeméből már patakokban folytak a könnyek, s toporogva állt meg Perselus ágya végében. Antonius odaszaladt, s átölelte, mire Hermione lehajolt hozzá, hogy fölvegye. Magához szorította, de olyan erővel, hogy a kicsi panaszkodni kezdett.

- Mamiiii… megfulladok! – nyögte, mire édesanyja engedett a szorításon. Tétován kérdezte meg a férfit.

- Ki győzött? Mindenki jól van? – hangzott el a rekedtesnek tűnő kérdés.

- Igen, mindenki jól van, senki nem sérült meg és mi győztünk – darálta Piton, miközben megpróbált felülni, ugyanis zavarta, hogy ő alacsonyabban van, mint a fölötte álló nő. A művelet egy szisszenéssel ért véget.

- Még hogy senki sem sérült meg? Akkor minek neveznéd, hogy kórházi ágyban fekszel és vérzel?! – háborgott a nő. Piton már vágta volna oda a választ, hogy ez nem igaz, amikor eszébe ötlött valami.

- Te honnan tudod, hogy vérze… - Befejezni sem volt ideje, mert Hermione letett fiát, s odaszaladt a férfihoz, majd hevesen megcsókolta. Az egész elég groteszk látványt nyújtott, mivel az ott lévők többsége Pitont leginkább egy denevérrel hozta volna össze, nem pedig egy olyan nővel, mint Hermione.

A másik bizarr dolog, pedig a férfi fájdalmas kapálódzása, amit szabadulni próbált. Ahogy a csók megszűnt úgy tört fel egy tompa ordítás Piton torkából, s Hermione rájött, nem éppen finoman közelített kedveséhez, így gyorsan visszakozva hátrálni kezdett.

Ahogy Piton lecsillapodott, azonnal a nő felé kapta fejét, s reménykedve nézett rá. A hatalmas barna szemek ismét megteltek élettel, s most könnyekkel küszködve bámultak a férfi fekete íriszébe.

- Látok Perselus… LÁTOK! – Az utolsó szót teljes erejéből kiáltotta, majd örömében fölkapta kisfiát és össze-vissza puszilgatta. Antonius unottan nyögdécselt anyja karjaiban, miközben megpróbálta meggyőzni a nőt, hogy ő már régen felnőtt, nagyfiú, akit nem kell pátyolgatni, és főleg nem ennyi ember előtt. Nem sokkal ezután a gyengélkedő megtelt, s mindenki szorgosan dolgozott a sebesültek ellátásán.

- De hát… hogyan? – tette föl végül Piton a kérdést, amire Draco válaszolt.

- Nos, ti egy gyógymódot kerestetek, egy bájitalt, vagy egy bűbájt, ami helyrehozza Hermione szemét – magyarázta, miközben odabűvölt egy széket az ágy mellé.

- Erre én is rájöttem, de nem találtunk semmit, próbálkoztam bájitalok kifejlesztésével, de nem volt eredménye! – vágta rá Piton, miközben jobbjával kedvese kezét simogatta.

- Igen, de egy valamit számításba sem vettetek – magyarázta tovább, miközben figyelte az előtte lezajló jelenetet: Piton, amint gyengéden, sőt, meghitten cirógatja kedvese kezét.

- De nem volt több megoldás… - motyogta Hermione.

- És mi van az apró betűs résszel? Amit minden ilyen átoknál, ártásnál és bűbájnál felsorolnak? – Látva, hogy a párocska még midig nem kapcsol, meglengette pálcáját, mire a kezébe röppent egy könyv. Unottan felcsapta a könyv közepét, majd fennhangon olvasni kezdte.

- Egy ártás, átok, vagy bűbáj, melyre nem létezik ellenszer, csak úgy szűnik meg, ha a kiváltó ok, avagy az átkot küldő személy életét veszti, így az általa szórt rontás elenyészik… - Hangos csattanással bevágta a könyvet, majd otthagyta a megdöbbent Pitont, és a még nagyobb szemeket meresztgető Hermionét.

- Ki lehetett az? – tette föl a kérdést kis idő után a nő.

- Ezt már sohasem tudjuk meg… - mondta Piton majd elhessegetve a gondolatot, miszerint Bella volt a vétkes, inkább másfelé terelte a beszélgetést.

- Nos? Ezek után mit szándékozol tenni? – fordult oda tettetett közönnyel a férfi Hermionéhoz.

- Mégis mit tennék?! Élvezem az életet… - Kacéran ránézett Pitonra, aki kissé megilletődött a nő megnyilvánulásán.

- Öhm… ezek szerint elköltöztök Antoniussal? – tette föl a kérdést, mely igazán izgatta. Hermione elégedetten nézett végig a férfin, majd furcsa gunyoros vigyor jelent meg szája szegletében.

- Persze, végre lehet egy saját házunk, egy szép nagy kerttel, ahol Antonius vígan játszadozhat! Talán jót tenne neki, ha vidékre költöznénk, hiszen nincs is annál kellemesebb. Én majd elhelyezkedem, mint bájitalmester és talán tanítani is fogok… - folytatta volna, de férfi szemében megjelenő kétségbeesés sajnálatot ébresztett benne.

- Ja és szeretnék majd Antonius mellé még egy gyereket, lehetőleg kislányt… Mindig is szerettem volna egy kislányt, és szerintem Tony is örülne majd neki. Persze ezekhez kellene egy férfi is, de majd idővel az is lesz… - Piton egyre sápadtabb lett.

- Szóval… akkor, ti elmentek?

Azt hitte belehal ebbe a rövidke mondatba. A nő, akit szeret, a fia, akiért odavan, elhagynák őt. Pont, amikor már azt hitte, minden rendben lesz, amikor már abban reménykedett, hogy családja lehet. Erre Hermione csak így itt hagyná?! De valahol megértette a nőt, hiszen ő tehet az egészről… ha nem makacskodik annyit, ha jobban odafigyel rájuk, akkor minden más lenne, akkor most nem akarnának elmenni! Egy pillanatig azt hitte menten megnyílik alatta a föld és ő csak zuhan, míg a véget nem érő örökös szenvedés el nem nyeli mindenestül.

Hermione látva a férfi arcára kiülő érzelem-kavalkádot, kezdte nagyon megsajnálni… Felállva az ágy melletti székről leereszkedett a férfi mellé, aki csak arra eszmélt föl, hogy az ágy besüpped mellette. Fáradtan nézett a nőre, majd éppen megszólalt volna, amikor Hermione rámosolygott, s arcát a kezébe fogta.

- És te? – Piton nem értette, hogy ezzel mit akarhat a nő. Most arra lenne kíváncsi, hogy mit fog kezdeni nélkülük? Aztán a kedves mosoly, a puha kezek teljesen más irányba kezdték őt terelni. Nem akarta őket elveszíteni. Hermione az övé, és csakis az övé, a gondolat, hogy más férfi érjen majd hozzá, szinte megőrjítette. A fia pedig… szereti Antoniust, hiszen a poklot is megjárta érte persze csak képletesen, de akkor is, ez az ő családja.

- Az enyém… - észre sem vette, hogy ezt hangosan ki is mondta, s most Hermione nézett rá értetlenkedve. Aztán megcsóválta fejét és szélesen elmosolyodott.

- Mi a tiéd? – mikor a férfi, szólásra nyitotta a száját, Hermione elébe vágott. – Jut eszembe… közös bájitallabort szeretnél, vagy egy sajátot? – Piton hirtelen azt sem tudta, hogy fiú e vagy lány. Az idegesség és a nyomasztó aura úgy tűnt el feje fölül, mintha szélvihar söpörte volna el. Mert szélvihar is volt, ez a boszorkány fenekestül felforgatta az életét, s mindent megváltoztatott maga körül, kezdve a barátaival, s befejezve ővele. Piton arcára olyan őszinte mosoly ült ki, amit talán még senki sem láthatott, s halkan suttogta kedvese fülébe.

- Közöset… örökre…

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.